Keresztül-kasul Kambodzsán

Kora reggeli indulás! Még nem tudjuk mi vár ránk.

Ez a nap is korábban kezdődött a szokásosnál. Úgy látszik most már ez a trend...rápihenjük magunkat a korai kelésre! Most busszal utazunk, egy olyan országban, amiről nem sokat tudunk, belevetjük magunkat az ismeretlenbe, reméljük a legjobbakat!

Szóval a hetedik napon reggel (te jó ég, már egy hete úton vagyunk!)  6-kor csörgött az óra újfent. Gyors WC és zuhany, felöltöttük az előre kikészített ruhákat, egy gyors cross-check, azaz ellenőrzés a szobában, hogy mindent elraktunk a fogmosás után és már kattant is a zár mögöttünk. A kijelentkezés gyorsan ment, hisz mindent rendeztünk már jó előre. A tervek szerint átugrottunk a szemközti pékségbe valami elemózsiáért az útra. Hosszú út lesz ez, tervezetten 6 óra így csak vizet vinni botorság lenne. Kávé nélkül még megleszünk, de enni kell, mert biztos, hogy amint elindul a busz velünk, már kívánjuk is az ételt. (Ez szerintem bele van kódolva a magyarok DNS-ébe. 😃) Sikerült finomságokat venni, ropogós croissant-t és nutellás twistert...már-már szinte tipikus kambodzsai ételek. 😀 Mivel tudtuk, a busz egy kb. tíz, maximum 15 perces sétányi távolságból indul, nem rendeltünk Tuk-Tukot, mert ez egy gyalogszerrel is könnyen megtehető távolság. Köszönhetően a szervezettségünknek, idejekorán megérkeztünk a buszváróba, ami inkább volt egy kis sufni műhely, mint egy kiemelkedő szolgáltatásokat nyújtó busztársaság indulási helye. Mindegy is, ilyenre Siem Reapban nem adunk. Ellenőriztük, hogy jó helyen vagyunk, a kis inas bólintott...akkor helyben vagyunk. Itt volt egy kis szusszanásnyi időnk, hogy szemrevételezzük az utazóközönséget. Sok helyi, pár fiatal, pár idős, akik indulnak a fővárosba. Rajtunk kívül csak egy fehér ember volt, ő talán angol lehetett az akcentusából kiindulva, de mi csak a “Kellemetlenkedő Faszi” nevet adtuk neki, mert már indulás előtt, induláskor és természetesen utazás közben is mindig volt valami problémája, intézkedett, okoskodott...azaz kelletlenkedett. Egy kutya volt a felesége (?) is, aki helyinek tűnt és olyan vásárolt feleség félének. Tudjátok, vannak azok az angol / amerikai férfiak, akik valami miatt nem találnak maguknak párt otthon, ezért vagy rendelnek maguknak egyet pl. Oroszországból, vagy elmennek egy távoli, szegény harmadik világbeli országba, és ott “vesznek” egyet maguknak...azaz valami társközvetítőn keresztül intézik, a cég kap jutalékot, a nő megy a pasival, vagy a pasi marad (részletkérdés), de ugyebár feleségként a pasi pénzét költheti, vagy a halála után örökölhet. Ez abból jött le, hogy az asszony épp, hogy csak törte az angolt, de azt észt az nagyon tudta osztani minden helyinek, és a pasit ugráltatta. Mondjuk számomra mindent elmond a pasi élethez való hozzáállásához, hogy ő már reggel 8-kor szisszentette a dobos sört, valamint az út alatt jó, ha kettő szót váltottak az “asszonypajtással”. Az az igazság, hogy elég sok ilyen “kapcsolatot” láttunk az utcán, ami vagy kérészéletűnek tűnik, vagy hasonló döntések vannak a “párkapcsolat” mögött. Ilyen tipikus esetek voltak Bangkokban is az amerikai úriemberekkel sétálgató, vásárolható, angolul csak makogó thai nők. Na mindegy is...ez mindenkinek a maga dolga....ugyebár a “négy fal között mindenki azt csinál amit akar” 😀 

Vissza az utazáshoz! A kisbusz tényleg egy kis busz. Cuki, 12 személy fér el benne, van fedélzeti WiFi, adnak egy üveg vizet az útra (azért jó, hogy hoztunk sajátot is), a buszra külön ki van írva, hogy “trained driver” azaz képzett sofőr...hát reméljük, csak fura, hogy ezt ki kell írni. Mondjuk angolul olyan sokat nem tud, de legalább nagyon kedves és előzékenyen volt. Már a beszállásnál problémába ütköztünk. Valaki beült a helyünkre. Én próbáltam kézzel-lábbal magyarázni az ázsiai úriemberek, hogy a helyünkön ül, mutogattam a foglalását, de ő csak azt hajtogatta, hogy “valami buszcsere volt, másik ülés”...gondoltuk jól van,..akkor ülj a helyünkön (beillesztendő káromkodás). 7 óra 15 perckor szóltak, hogy szálljunk be! De miért is, hiszen csak félkor van az indulás. Na mindegy...rajtunk ne múljon. És ekkor záródnak az ajtók, felbőg a motor és elindulunk. Micsoda? Máris? De miért ilyen korán? Mindenki itt van? Jó buszon ülnünk egyáltalán? Ezeket a kérdéseket tettük fel egymást közt Janival, kisebb pánik lett úrra rajtunk, hogy lehet h nem jó járatra ültettek fel? Felpattantam és egy villáminterjút futtattam az utazóközönségen, hogy ez a busz megy-e Phnom Penhbe? Persze ezt úgy kell elképzelni, hogy vadul mutogatom a telefonomon a foglalást és őrült szemekkel fennhangon mondogatom, hogy

Phnom Penh? Phnom Penh?

Teljes lelki nyugalommal bólogat mindenki, így mi is megnyugvással vesszük tudomásul, hogy oda megyünk. Ha nem, akkor ráérünk ott és akkor aggódni 🤷🏻‍♂️ Azért meg mindig zavartan nézünk egymásra Janival, mikor realizáljuk, hogy a tervezett és kommunikált 7:30 helyett 7:15-kor indulunk. Mégis igaz, hogy “nincs váró busz, csak buszváró” újfent apukám bölcseleteit idézve. A reggeli csúcsforgalmas siem reapi utcákon lassan halad a kisbusz. Mire átvergődjük magunkat a városon, már meg is állunk egy buszpályaudvaron. Ajtó nyílik, emberek szállnak le, a csomagjainkat pakolják kifelé.

Mi a fene folyik itt?

Tesszük fel a kérdést, egymásnak, mintha csak tudnánk rá a választ. Buszt cserélünk. Áh, szóval ez a busz csak elhozott az “igazi” buszhoz. Most már több értelme van annak, amit korábban a kis ázsiai fickó próbált magyarázni. Na akkor most gyorsan húzzunk a (fizetett) helyünkre, mielőtt valaki lenyúlja. Sietnénk mi, de a kellemetlenkedő pasi teszi amihez a legjobban ért, azaz kellemetlenkedik (feleség utasítására), mert nem akarja betenni a bőröndöt. Közben egy idős néni értetlenkedik, nem tudja hova kell ülnie, és ezt az értetlenkedést “természetesen” a mi üléseink előtt teszi...tipródik, mint a szaró galamb. Odébb tessékeli a sofőr, hogy kb. “Nénje, tessék megnyugodni és nem teszetoszáskodni, ide tessék leülni!” Konfliktus vége. Mindenki újra a fedélzeten, mi már a jó helyen, indulunk. És jé...7:30 van. Egyrészt milyen pontosan indulunk, másrészt kétségbeejtő, hogy innen indulunk, mikor nem ez volt az instrukciókban. Nem számít, jó buszon ülünk, a kiválasztott helyünkön...az élet szép, most már csak egy darabban oda kell érni, erről meg már a “képzett sofőr” gondoskodik.

Az eredeti kisbusz

Belülről is

Ez a busz már jobb állapotban van. Ennek is örülünk. Nem mintha nekem nagy elvárásaim lettek volna, hiszen voltam már pár harmadik világbeli országban, és nem vártam luxus színvonalat, de azért kicsit kellemetlen lett volna a halottaskocsi hatású, piros műbőr üléses buszban zötykölődni, miközben 100% basszussal szól az ázsiai szitáros vagy milyen népzene, amiben egy feltehetőleg kínai nő mandarinul nyekereg, már elnézést! Ehhez képest ez már egy standard plüss üléses, kínai zenét nem szolgáltató, légkondival tényleg felszerelt (igaz a hatásfoka 3 óra utazás után hagyott némi kívánnivalót maga után) komfortos közlekedési eszköz. Nyugodtan dőltünk hatra, és élveztük az utazást.

Én az utazás alatt a blog aktuális bejegyzésével foglalatoskodtam, míg Jani kedvenc játékával játszott az iPaden. Néha-néha sokáig bámultuk a vidéki kambodzsai tájat, vagy az embereket, ahogy élik a mindennapjaikat. Árulnak az utcán, vagy épp valaminek (talán rizs) a betakarításával vannak elfoglalva, néhol az asszonyok, máshol a gyerekek, megint máshol meg a férfiak húzzák szét a terményt a ponyván, amihez gereblyét használnak, csakúgy mint mi otthon gyerekkorunkban, amikor jött a búza meg a kukorica. Előtörtek az emlékek, Janival gyerekkori munkás történeteket meséltünk egymásnak, ki hogyan élte meg...na ilyenek. Néhol sok gyerek ment iskolába biciklivel, valahol férfiak pöffeszkedtek az út szélén a függőágyban, miközben az asszonyok, nagymamák főzték az ételt, körülöttük szaladgáltak a gyerekek vagy az általunk csak sakálkutyának nevezett vézna kutyák. Megint máshol térdig gázoltak az elárasztott földeken, kézzel aratva termést, valahol ugyan ezt már a “kombájn” végezte. Voltak olyan szakaszok, ahol csak a végtelen termőföldeket láttuk, néha meg-megszakítva legelő ökrökkel, amik vagy csontsoványok voltak vagy kicsit jobban táplálták. A városokban sokfelé olyan “buszokkal” vitték az embereket szinte púposra pakolva, ami mit is láttunk Janival az induláskor amikor megérkeztünk a felszállási helyre. Meg poénkodtunk, hogy reméljük nem ilyennek visznek minket. De úgy látszik ez egy használt utazási eszköz:

Még jó,, hogy nem ezzel megyünk!

Se teteje, se semmi, csak a sok fém ülés, mint valami félbehagyott buszon! Ilyenkor értékelődnek fel az otthoni “jó” körülmények...mert miden relatív ugyebár.

Néha-néha megálltunk, hogy pár percre kinyújtóztassuk elmacskásodott végtagjainkat, vagy WC szünetet iktassunk be. 

Egy kis nyújtás nem árt a sok ülés után

Frissítés 

Kellemetlenkedő Pasi

Az egyik ilyen megállóban Kellemetlenkedő Pasi mi mást csinálhat itt volna, minthogy ... problémázzon 😃 a csomag, amit először nem akart betetetni hátulra, most mégis zavarja, így azért állt a cirkusz, hogy rendezze át a sofőr a csomagteret, és az ő bőröndjük igenis férjen be oda! Ekkor már csak egymásra néztünk Janival, és tudtuk mit gondol a másik!

Sajnos a mostani úton egy olyan problémával szembesültem, amivel eddig nem. Elkezdett hányingerem lenni. Ezt annak tudtam be, hogy mozgó buszban gépeltem a szöveget, miközben ide-oda cikázott a sávokban a busz, néha-néha beletaposott a fékbe a sofőr, és a levegő is egyre elhasználtabb lett. Én kértem a sofőrt az egyik megállóban, hogy tekerje fel a légkondicionálást, de csak mosolyogva bólogatott, más nem történt, így magam vettem kézbe az eseményeket, és az elöl ülők feletti szabályozót csutkára feltoltam. Sokkal jobb nem lett, de legalább megtettem a magamét. Inkább hanyagoltam az írást, és aludtunk egy kicsit, úgyis elnyomott az álom.

Vidéki Kambodzsa

Útközben egyszer tartottunk egy hosszabb ebédszünetet valami kajáldaféleségnél, de azt inkább kihagytuk. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Indulás után az út újra elringatott minket, és már csak arra lettünk figyelmesek, hogy megálltunk és mindenki száll le, a csomagokat pakolják kifelé.

Akkor úgy néz ki, hogy megjöttünk!

Összeszedelőzködtünk, kinéztük a (korábban újfent offline lementett) térképen, hogy merre van a szálloda, s mivel csak 15 perc sétára volt, úgy döntöttünk, hogy elbandukolunk odáig, hisz úgyis korábban érkeztünk Phnom Penhbe. A rekkenő hőségben ez a séta ötlet egy kicsit megkérdőjeleződött a fejünkben, de eltökélten törtünk előre az egy pillanatra se megálló robogók és autók közt (a közlekedésről részletesebb majd a legközelebb kis kitekintéssel), valamint a kofák, ruhaárusok, kacsatesteket sütők, fake Lois Vuitton táskásokon keresztül, hogy végre megérkezzünk a szállodánkba! Micsoda megkönnyebbülés! A gyors bejelentkezés után caplattunk fel szobánkba, légkondi bekapcs, irány a zuhany lemosni az út porát és a lucskos izzadtságot a 35 fok után.

Végre a szállodában!

Kis pihenő után lustaságból felugrottunk a tetőteraszon levő étterembe és bekaptunk valami finomat (természetesen helyi finomságot választottunk). Kicsit lógattuk a lábunkat a medence partján, hogy utána útnak induljunk és felfedezzük magunknak a környéket. Mivel már régóta vágytunk rá, hogy beszerezzünk magunknak pár új holmit (ennek megfelelően pakoltuk a bőröndöt), így ilyen irányba indultunk és sikerrel is jártunk, de erről majd csak legközelebb, mert a következő nappal vált egységessé az itteni vásárlási és eladói kultúráról a képünk. Jobb lesz ezt egyben elmesélni 😉

Jóllakottan

Azt estét egy régóta várt műsor megtekintésével zártuk. Két hét kihagyás után új epizóddal érkezett az egyik legújabb kedvenc műsorunk, a The Masked Singer (amiből pont most rendelte be az RTL Klub 2020 őszére a magyar verziót). Még jó, hogy mi már most képben vagyunk az egész műsorral és a koncepcióval, egyszerűen imádjuk Janival, aki egy kicsit a műsor megszállottja is lett (saját bevallása szerint), mert időközben majdnem az összes nemzeti verziót bekövette Instagramon 😅 A lényeg, hogy “I liked it before it was cool”. 

#nemvagyokhipszter

Elképesztő egyébként, hogy milyen manapság a technika. A műsort otthon, Budapesten automatikusan letöltötte a NAS szerverem, amit én látok itt Kambodzsában, az iPademen a megfelelő fájlkezelővel, és otthonról streamelem, azaz sugárzom ide, hogy megnézhessük itt, a szállodában, az ágyban fekve! Szinte hihetetlen, de mégis működik. (Ha esetleg fúrta az oldalatokat, hogy mégis ezt hogyan!)

Ez egy ilyen kicsit kalandos, kicsit városnézős, kicsit tespedős nap volt, de iszonyat kiszívta minden energiánkat, szóval a showműsor után már húztuk is a lóbőrt. Holnap kultúra és városnézés, na meg vásárlás! Minden lesz itt, mint a búcsúban és ez szó szerint értendő. Hogy miért is? Holnap kiderül!

Utcakép