Egy Buddha türelmével
A mai nap tényleg aktívan telt. Bőven behoztuk a lemaradásunk, és minden látnivalót, amit Bangkokban látni szerettünk volna, azt meg is néztük! Na de még hogy és mi módon!
Az elmúlt napok lustálkodása után ma már tényleg időben felkeltünk! Irány a reggeli, ahol (jó magyar módjára) feltöltöttük az energiakészleteinket, mondjuk nem volt nehéz, hiszen isteni volt a kínálat mind helyi illetve interkontinentális választékból. Kóstolhattunk olyan különlegességeket is, mint a mangó, papaya-lime vagy narancs-maracuja lekvárok. De az egzotikus gyümölcsök se hiányozhattak a kínálatból.
A reggeli után megiramodtunk a metró felé és irány Wat Pho. A metró itt kicsit máshogy árazódik, mint otthon, a díj a távolság szerint skálázódik. Ki kell választani a célmegállót, mutatja a fizetendő összeget, nyeli a gép a pénzt és már köpi is ki a.... zsetont! Igen. Kis fekete zseton benne a chippel (gondolom), mivel amikor odértünk a belépőkapuhoz (khm...budapesti Rigó project), a kis fekete koint hozzá kellett érinteni az érzékelőhöz. Persze lehet, hogy erre magunk is rájöttünk volna, de inkább szemfülesen kifigyeltük az egyik helyit 😀Innen már sima volt az út. Mindössze 3 megállónyit kellett menni, ugyanis az első célállomás a Lumphini park volt. Ez a város egyik legnagyobb parkja, benne nagy tóval, Fitness- és rendezvény központtal, pálmafákkal és a többi satöbbi. Jó volt egy kicsit zöldebb környezetben is sétálni a betondzsungel után. Ehhez jött az óriási plusz, hogy ma reggel volt igazán szép napsütés, mert eddig csak fülledt meleg és pára volt, de napsütés az nem sok. De ma még az is ránk mosolygott, igaz, azzal járt, hogy tűzött is minket rendesen. Kettőnk közül én jártam jobban, mert reggel úgy gondoltam, hogy rövidnadrágot húzok, maximum ha nem elég tisztességes a templomi látogatáshoz, akkor ott úgyis adnak megfelelő gúnyát, legalábbis az útikönyv szerint. Jani ellenben már nem volt ilyen optimista, vagy nem szerette volna, ha olyan ruhát kell felvennie amit mindenkinek odaadnak, így ő ma szenvedett a hosszúnadrágjában. Miután minden érdekességet és szépséget megcsodáltunk a parkban, siklottunk is tovább a metróval Wat Phoba. Itt már a metró aluljáró is pompázatos volt, de ami a felszínen várt, az még szebb volt! Új Bangkokból visszatértünk Óbangkokba, ahonnan a város indult. Kis sétácska után már ott is voltunk a bejáratnál, ahol rögtön lenyűgözött minket az odavezető út és mint minden lelkes turista, aki még nem is sejti, hogy még mennyi gyönyörűség vár rá, kattintottuk is a fotókat, mintha nem lenne holnap! Isten áldja a digitális technológiát és már nem kell azt számolni, hogy mennyi van még vissza a 24 kockányi filmből (na meg hány képen van becsukva az ember szeme, ami csak otthon, az előhíváskor derül ki). Itt nagy meglepetésünkre belefutottunk egy magyar párba akiknek felajánlottam, hogy szelfi helyett inkább készítek róluk egy fotót, de a napi kedvesség és magyarbarátság idáig futotta, mentünk is tovább utunkra. A bejáratnál szerencsére nem kellett magamra öltenem a tisztességtelenül öltözötteknek szánt ruhát, így örültem reggeli optimizmusomnak.
A látvány? El-ké-pesz-tő! Áll-le-do-bós! Ameddig a szem ellát ősi Buddha templomok, szentélyek (innen a Wat név) a telefonunk szó szerint felmelegedett a sok fényképezéstől.
Persze a fő “attrakció” a Fekvő Buddha csak ezután jött. Ahhoz, hogy a 46 méter hosszú és 16 méter magas Buddhát láthassuk, természetesen egy kicsit sorba kellett állni, de ez itt most kb 2 percet jelentett. Cipőt, táskát, sapkát levenni, szatyorba eltenni és már léphettünk is be a szentélyébe. A tömeg miatt fényképezni csak pillanatok voltak egy-egy kompozícióra, így inkább a pár béna kép után az élményre koncentráltunk és arra, hogy egyáltalán felfogjuk, hogy mit is látunk itt. Az 1848-ban készült szobor arany levelekkel befuttatott, a (tapsi) talpában 108 különböző díszítés, ami a különböző karakterisztikákat jelképezi. A numerológia példákat folytatva, a szobor körül 108 tál van, amelyekbe pénzt dobálva kérhetünk szerencsét (persze csomagra készen vásárolható a 108 pénzecske).
Miután minden látványosságot megtekintettünk, átmentünk a Nagy Palotához, de belülről már sajnos nem tudtuk megnézni, mert épp az ünnepre készültek. Így már egyértelművé vált számunkra, hogy miért is tüsténkednek a parkban, az utcákon és minden nagyobb téren. Szóbaelegyedtünk az egyik palotaőrrel, aki mindenről felvilágosított minket, sőt megörült, mikor mondtuk, hogy Magyarországról jöttünk (már mondta is, áh...Magyarország, foci! 😱😂) mivel igen szimpatikusak voltunk neki (többször mondta is Janinak, hogy milyen jóképű, menjen csak vásárolni magának szép ruhát), már adott is egy kis térképet, bekarikázta, hogy miket nézzünk meg, és intézett nekünk egy TuK Tukot, aki mindenhova elvitt minket és ott meg is várt, amíg mi nézelődtünk. Mindezt egy nagyon baráti árra alkudta ki nekünk, mindössze 100 baht volt, ami kb 900 forintnak felel meg! A híresen lehúzós sofőrök között ez szinte bagó volt. Illedelmesen megköszöntük újdonsült cimboráknak a segítséget és már suhantunk is a Tuk Tukkal az első látványossághoz, ami a Ban Baat volt, azaz a Szerzetesek faluja. Ez az egyetlen megmaradt “Hármak faluja”, ahol régen a bàhtot készítették, azokat a kifinomult tálakat, amikben szerzetesek a reggeli ételadományokat fogadták.
Itt is leálltunk beszélgetni egy pasival, aki szeretett sztorizgatni, és amikor ő is megkérdezte, hogy honnan jöttünk, a Magyarországot hallva, már sorolta is a fociklubjainkat, mintha könyvből olvasná. Nem hittem a fülemnek! Olyan mintha valami futball nagyhatalom lennénk!
Innen mentünk tovább az Ministry of Exporthoz, ahova küldött minket a kis palotaőr barátunk, hogy itt NAGYON jó áron lehet öltönyt csináltatni, ugyanis azokat a modelleket varrják, amiket a nagy divatházak terveznek, mint például Armani vagy Versace...természetesen ezeket a márkaneveket nem varrják bele, de személyre szabott öltönyt készítenek eredeti olasz, magas minőségű anyagokból. Ez mind szép és jó is lett volna, ugyanis tudtam, hogy Thaiföldön készül rengeteg márka, és sokan is utaznak ide olcsó ruháért. De az a pofátlanság ami itt volt, azt minden magyar rámenős eladó megirigyelhetné.
A kezdetek ígéretesek voltak. Kedvesen fogadtak, vízzel kínáltak, már mutatták a katalógust, válasszunk anyagot...nézzük milyen finom olasz anyag, nem poliészter, nem gyűrődik (ezt demonstrálva csavargatta az anyagot mintha citromot facsarna).
Vegyünk méretet Sir! Tessék ezt megnézni, Sir! Itt a zakó, milyen kecses a szabása...milyen míves a bélése...finom a varrása!
És tényleg....ez mind igaz volt. Túl szép, hogy igaz legyen! Mire ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, már “ki is választottuk” az anyagokat. Akkor lett igazán gyanús amikor azt kérte az eladó, hogy mutassam már be a hitelkártyám. Én meg finoman, de vigyázva arra, hogy ki ne kapja a kezemből, felvillantottam a kártyát, mutatva és bizonyítva, hogy van nekem lóvém ha kell. Erre ő már húzta is volna ki a kezemből, hogy ő akkor most ezt validáltatja, hogy van-e rajta pénzem! Erre én összecsaptam a tárcám, hogy álljunk meg csak egy kicsit! Mi is folyik itt? Minek ide “validálás”?
Erre ő azt mondja, hogy én kiválasztottam a modelleket, a kolléga levenné a méreteket, ő meg addig elintézi a fizetést!
És mégis mennyit?
Kérdeztem ál-naívan, ugyanis eszem ágában se volt itt semmit vásárolni, vagy a kártyát kiadni a kezemből akárkinek. Ekkor kérdeztem, hogy mennyi is lenne az a “kedvező ár”?
Három személyre szabott zakó, csak 30000, azaz harmincezer Thai Baht!
Gyors fejszámolás, azaz 270 ezer Magyar Forint! Mi az Isten? Gondoltam magamban, de arcom kivételesen rezzenéstelen volt, nehogy megsejtse, hogy átláttam a szitán! Persze mondhatjuk, hogy 3 “Armani öltönyért” nem sok 270 ezer forint, de nekem erre itt és most nem volt betervezett költségvetésem! Mondtam is neki, hogy ez nekem most nem jó deal, de ő persze rákontrázott , hogy akkor legyen kevesebb! Közben magamhoz hívtam Janit, hogy figyelmeztessem, hogy itt most átverés zajlik, ne mondjon semmit az ő eladójának (eddig ugyanis külön foglalkoztak velünk). Ekkor már közös erővel ellenkeztünk, hogy ez most “kicsit” sok lesz nekünk, erre láss csodát, a korábbi kedvezmény még tovább apadt...egészen 15000 THBig, kettőnknek 1-1 öltöny! De itt már ha akartunk volna öltönyt, akkor se vettünk volna semmit ettől a bagázstól, mert nagyon átmentek aljasba, többször lehurrogtak, hogy fogjam be a számat és én ne beszéljek a cimborám (itt Janira gondoltak) nevében, mert ő felnőtt ember és tud magának döntést hozni és már különben is megadta az adatait! És akkor látom, hogy Jani tényleg bediktálta a nevét, telefonszámát és az e-mail címét. 😱
Itt már én sem bírtam tovább és elmondtam, hogy valószínű csak azért adta meg, hogy ajánlatot küldjenek, hiszen mi azzal a szándékkal jöttünk, hogy nézelődjünk, és másnap úgyis megyünk tovább. Erre ők azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy nekik már adózni kell és az államnak fizetni, mert nem tudják kitörölni a számlatömbből az adatait, és mindenképpen el kell számolni! De könyörgöm...mit? Nincs mellette vásárlás! És miféle adót emleget, mikor arról volt szó, hogy milyen szerencsénk van, mert a héten az ünnep miatt adómentesen lehet vásárolni sok helyen!? Engem itt most nem kell szédíteni! Ekkor jött el a pillanat, hogy elegem lett a vádaskodásból, pökhendiségből, szédítésből, meg “it’s the best deal, Sir” féle sületlenségből...és tartva attól, hogy nagyobb balhé lesz, mert már hárman körbeálltak, fogtuk magunkat, felmarkoltuk a cuccunkat, az “ajándék” dobozos kólát, elkurjantottam magam, hogy
NO DEAL! WE ARE LEAVING NOW! DEAL WITH IT!
azaz Nincs alku, mi most elmegyünk innen, törődjenek bele! és kiviharzottunk a szalonból, bepattantunk a TukTukba, mondtam a sofőrnek, hogy gázt neki, és már magunk mögött is hagytuk a helyet, és szerencsére csak az idegeim borzolódtak fel miközben a következő látványossághoz robogtunk! Az úton még dohogtam egy kicsit, de aztán hamar tovaszállt a mérgem, mikor a Royal Chedinél megpillantottuk a 16 méter magas arany Buddha szobrot, akinek később áldozatul felajánlottuk az innivalónkat, ugyanis azt láttuk, hogy sok helyi ételt és italt hagy a szent szobroknál városszerte. Mi is így tettünk, ezzel remélve jó szerencsét!
Még pár helyre beugrottunk, aztán a végállomásunk az egyik kikötő volt, hogy egy kis hajóval utazzunk vissza a kerületünkbe. Ez a kis lélekvesztő jellegű hajócska pár bahtért vitt minket majdnem hazáig és így lehetőségünk volt a város másik, kicsit valóságosabb arcát is meglátni a csatorna mentén élő szegényekkel, akik iszonyú szegénységben és nehéz körülmények között tengődnek itt..családok százairól, ezreiről beszélve. Igencsak szívszorító volt ez a kis út régi Bangkokból az új, felhőkarcolós Bangkokig.
Miután egy hosszabb séta után már igazán megéheztünk, bementünk egy korábban bevált (azaz kedvenc) étterembe, hogy végre megkóstoljuk a régóta sóvárgott ragacsos rizset mangóval és egy jó adag pad thait begyűrjünk természetesen csirkével. Hmmm...ez a ragacsos rizs kókusztejjel és hozzá a friss mangó...! Szavakkal tényleg nehezen írható le az ízorgia a szánkban. Ezt mindenki képzelőerejére bízom, aki meg már evett, az tudja 😊
Jóllakottan ballagtunk haza, hogy egy frissítő zuhany után bevegyük a Kínai negyedet, azaz a híres Chinatownt. De erről már csak legközelebb, mert ez a bejegyzés már így is igazán hosszúra sikeredett! Álljon itt cserébe egy kisebb videó a napi képekből kedvcsinálónak!
Hamarosan újra jelentkezem!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése