A balszerencse áradása

Ez a nap már Vietnámé...vagyis az oda vezető úté. Igazán hosszú, viszontagságokkal tűzdelt kalandos utazás volt ez a mai. Semmi nem úgy alakult, mint ahogy szerettük volna, és sorra jöttek a problémák, de az estét végül úgy zártuk, hogy kiegyenlítse az egész napos negatív trendet. Induljon hát a beszámoló!

Újra korán reggel kelünk. 6 után pár perccel kipattanunk az ágyból, gyors zuhany. Már csak a piperetáskát kell elpakolni, minden másról már este gondoskodtunk. 6:40-kor indul a reggeliztetés, addigra mi már ott toporgunk pár sorstársunkkal az ajtóban. Sajnos ma pont később indul a műszak, mert a fesztivál miatt áll a város, minden és mindenki késve érkezik. Hát ez nagyszerű! - gondoljuk magunkban...pont most, mikor sietnénk. Nagy nehezen bekuncsorogjuk magunkat és amit érünk, azt esszük. 7 után pár perccel már ki is jelentkezünk, vár minket a Tuk-Tukos. Bepattanunk, mutatjuk a címet. Megint a Giant Ibisszel utazunk. Bár csak 8-kor indul a busz, legalább fél órával előtte ott kell lennünk, és erre még mi ráteszünk pár extra biztonsági percet, a múltkor is milyen korán indultunk. Begördülünk az állomásra, ahol már szállnánk ki, de egy helyi odapattan a sofőrünkhöz, karattyolnak valamit, és már száguld is tovább velünk a járgány. Próbálunk érdeklődni, hogy mi történik, de vezető el van foglalva, hogy navigáljon a sűrű közlekedésű utakon. Tehetetlenül sodródunk az eseményekkel, valami csak lesz. A vasútállomásra érkeztünk, mint kiderül, innen fog indulni a távolsági busz. Huh...minden rendben, megnyugodtunk. Bepakoljuk a cuccainkat, felszállunk a jó járműre, ahol az utaskísérőnk készségesen segítségünkre van. Elkéri az útleveleket és a vízumot, nagyjából elmagyarázza a kilépési és belépési procedúrát. Amikor kilépünk Kambodzsából, akkor egyesével, egyedül megyünk az ellenőrző pontra, de Vietnámba már közösen, csoportosan megy az ügyintézés, amiben ő fog segíteni, nála lesznek az útlevelek. Nem sok bizalommal, félve, de átadjuk neki az útleveleket. Furcsa érzés, olyan sebezhetőnek, meztelennek, kiszolgáltatottnak érzem magam az azonosító okmányaim nélkül. Már majdnem 8 óra, de a busz még üres... hogy lesz ebből pontos indulás? Ekkor befut egy nagyobb szervezett csoport, akik hamar megtöltik a buszt. Mindent látunk, hisz a leghátsó sorba az ablak mellé kértünk jegyet. Nagy a lábtér, jó a kilátás. Két fiatal ausztrál srác ül le mellénk. Az egyikük tisztára beillene a Hemsworth családba, úgy néz ki mint a fiatal Chris Hamsworth, csak barna hajjal. Valószínű sportolók. Egy elég érdekes csapat verbuválódott össze. Kedvencünk a Vörös Hajú nő, aki úgy néz ki mint egy kis béka, de a jókedve már kora reggel határtalan. Csilingelő kacaja belengi az egész buszt. Még a csoport érkezése előtt ült le elénk egy nagy darab pasi, aki később csak a herelengető nevet kapta, mert akármikor felállt a székből, már nyúlt is az ágyékához, és harangoztatta a golyóit, mert bár van légkondi, könnyen beizzad az ember. Szerencsétlen kifogott egy rossz széket, aminek nem jó a háttámlája, úgyhogy hívja a sofőrt, hogy szerelje meg. A jó öreg szigetelőszalag csodákat művel... 5-6 perc, és már majdnem olyan jó, mint újkorában. Mindenki itt van, indulunk.

Még lelkesen

A busz egyébként jól felszerelt. Ahogy fentebb írtam, van légkondicionálás, vannak konnektorok, hogy lehessen tölteni a telefonokat, és van fedélzeti WiFi is. Ezt az információt a csoport egyik tagja úgy osztja meg a többiekkel, mintha valami bizalmas kis titkot tudott volna meg. Na mi őt csak Okos Tóninak neveztük el, mert igazi buzgómócsing feje van. Vörös Hajú nővel kokettál állandóan. Olyanok így együtt, mint Stan és Pan 😄

Úttalan utakon

Határmenti kaszinó

Már közel a határ!

Az út első pár órája izgalmaktól mentesen zajlik... szinte idilli, osztálykirándulás hangulat lengi be a buszunkat. Mi Janival egy újabb The Masked Singer epizódot izgulunk végig, míg mások diskurálnak, ausztrál cimborák pedig Netflixeztek. Róttuk a busszal az úttalan utakat, mígnem bezötykölődtünk a Kambodzsa - Vietnám határra. Itt minden simán ment. Egy gyors útlevél szemrevételezés után már szálltunk is vissza a buszba, ami leparkolt utána valahol a két ország között egy plázaszerű helyen, ahol ebédelési lehetőség adódott. Ezzel nem éltünk, mert épp előtte ettük meg a reggel kiosztott csokis croissant. Egy gyors mosdószünet után még nézelődtünk a Duty Free-ben, és vettünk magunknak némi rágcsálnivalót az út további részére. A maradék időben pedig szociológiai tanulmány jelleggel figyeltük a többieket, találgattunk, hogy ki honnan jöhetett, mit csinálhat, ilyenek. Időközben átpakolták a bőröndjeinket egy másik buszba, ami továbbszállít minket Vietnámba. Immár az új járgánnyal begördültünk a vietnámi határátkelő pontra, ahol egy kisebb káosz fogadott minket. A váró zsúfolásig tele, hangzavar, kakofónia, tömeg.

Kilépés Kambodzsából

KÁOSZ

Nehezen, de megtaláljuk a csoportunkat és betúrjuk magunkat a tömegbe. Nem szégyelljük magunkat, csak úgy viselkedünk, mint a helyiek. Normál esetben a határátlépésnek maximum 25 percet kellett volna igénybe venni, ehelyett közel 1,5 órába telt mire átjutottunk. Nem az ellenőrzés alapossága volt az egész rákfenéje, hanem az, hogy hétvége van, és csak egy ablak van nyitva. A folyamat a következő: az utaskísérő összegyűjti az útleveleket, ezeket beadja a fülkébe a hivatalnoknak, benne a vízumokkal. Na és ezt a “stócot” kezdi el pecsételni a határőr.

“A stóc”

Ez mind rendben is lenne, de olyan szintű káosz van, mert mindenki tolakszik, hogy semmit nem lehet érzékelni abból, hogy egyáltalán haladunk. A kis ázsiaiak fúrják magukat előre, kihasználva apró termetüket. Egy idő után a csoportunk megelégelte ezt a keleti káoszt, és egységesen elkezdtük blokkolni a tolakodókat, de így is volt olyan, aki pl. az ausztrál cimborák hóna alatt becsúsztatta az útlevelét az ügyintézőnek. Kifigyeltem, hogy egy kis pénzt is csúsztatott bele, és láss csodát, az ő útlevele nem a sor végére került, hanem 5 percen belül már kész is volt. Ez elég felháborító volt, de sajnos tehetetlenek voltunk a helyzettel szemben, így a legjobb, amit tehettünk, hogy egy Buddha türelmével és nyugalmával vártuk, amíg sorra kerülünk. Így is tettünk, és csak néztük, hogy mi történik körülöttünk. A türelem taktika meghozta a gyümölcsét, mivel az én és Jani útlevele került ki elsőként a kupacból, igaz erre majdnem egy órát vártunk onnantól, hogy beléptünk a váróba. Annyira megörült a csoportunk, hogy megtapsoltak minket, hogy mi már mehetünk is a határ másik oldalára, ahol várt minket a busz. Így is tettünk, miután áttoltuk a csomagjainkat az ellenőrzőponton és a röntgenen. Felugrottunk a buszra, bevártuk a csoport többi tagját, akik 15 percen belül szintén megérkeztek. Már messziről hallottuk Vörös Hajú nő kacagását, aki egyébként csak most volt ilyen vidám. A várakozás során előttünk állt, és volt lehetőségünk váltani pár szót, rendesen kipanaszkodta magát az ügyintézéssel kapcsolatban. Igazi angolosan megbotránkozott a helyzeten, de a hidegvérét egyszer sem veszítette el. A buszon már újra önfeledten cseverészett Okostónival.

Az izgalmak után egy gyors népszámlálás, aztán már fel is bőgött a busz motorja, hogy tovarobogjunk Ho Chi Minh felé. Bár már kevesebb, mint 100 kilométerre voltunk a céltól, ennek megtétele majdnem 4 órát vett igénybe. Először nem is értettük, hogy miért, hiszen az utak itt már sokkal jobb minőségűek, de sajnos beleszaladtunk a délutáni, majd ez esti csúcsforgalomba. Végül valamikor fél 7 magasságában szálltunk le a buszról. 

Mindekit kikészített a határátkelő 

Az eredeti menetrend szerint délután 2-kor már a városban lettünk volna, de ezzel az ügyintézési macerával és a dugókkal közel 10 órásra hízott utunk. Sajnos ezért buktuk a fél napos városnézést, de majd holnap pótoljuk, illetve úgy módosítjuk a programot, hogy a legtöbbet tudjuk kihozni a helyzetből.

És ha azt gondoltátok, hogy most már itt a happy end, akkor nagyot tévedtek! Az igazi szopóroller csak most indult be. Természetesen, amint szálltunk le a buszról már jöttek is a taxisok, hogy ajánlgassák a szolgátlásaikat. Konzekvensen mondtuk, hogy nem kell taxi, mert még a csomagjainkat se vettük ki, és elmacskásodott végtagjainkat se nyújtóztattuk ki!

Miután mindent magunkhoz vettünk, vetettünk egy pillantást a térképre, hogy merre is van a foglalt hotel. Hát, elég messze, kb. 3 kilométerre.

Ezt inkább most nem vállalnánk be.

Egyetértésben úgy döntöttünk, hogy akkor mégiscsak legyen taxi, gyors zuhany és akkor mehetünk is vacsorázni és várost nézni az este fennmaradó részében, amennyihez kedvünk van. Intettünk is az egyik lelkes taxisnak. Mutattuk, hogy merre mennénk. Oh...ő olcsón elvisz minket.

Na de mennyiért?

Természetesen taxi-méterrel, szabványos áron (sajnos azt nem tudjuk mennyi). Rákérdezek, hogy kb. mennyi lenne a végösszeg, és elfogad-e dollárt, mert vietnámi dong még nincs nálunk. Természetesen igen. Összesen 500000, azaz ötszázezer dong.

Nagy szám, kis összeg!

Magyarázza lelkesen. Azt tudjuk, 23000-rel kell osztani a dongot, hogy megkapjuk a dollár értékét. 20 dollár...az egy kicsit sok, gondoljuk. 

Adok kedvező árat! Shhh... - teszi szája elé a mutatóujját, mintha titkot mondana, mert nagyon szeretne üzletet kötni. Tudjuk, hogy itt még lehet tárgyalási alapunk. De mire ezt kigondoljuk, már a csomagtartójában is vannak a hátizsákok. Iszonyat zsúfoltak az utak, ezt a 3 kilométert legalább 20 percbe telik megtenni. Közben osztok-szorzok és a Lonely Planetben utánanézek, hogy mennyi is a megfelelő ár. Túl sokat mondott a sofőr. A reptér-belváros távolság kb. fél óra, és 119000 dong. Ehhez képest a fél millió rengeteg. Mivel tudjuk, hogy a sofőr tilosban jár, van tárgyalási alapunk. 

Megérkezünk a címre. Biztosra megyünk, megvárjuk, míg kiveszi a csomagjainkat, és ekkor dobjuk a bombát. 10 dollárt vagyunk hajlandóak fizetni. És még ez is duplája annak, ami járna, de nincs kisebb címlet nálunk. A sofőr értetlenkedik, morcona, mert 20 dollárt várt. Jól le akart húzni minket, de mi sem hagyjuk magunkat, nem tollas a hátunk, nem kell madárnak nézni. Még így is jól járt. Próbál kötekedni, de nem megy neki az angol, itt most nincs fölényben. Bedurcázott, bepattant a kocsiba és elviharzott. Közben keressük a hotelünket. Megyünk ide-oda, de sehol semmi. Csak meg kellene kérdezni valakit... Belépünk az egyik kis ficakban lévő lottózóba. Nem beszélnek angolul... jöhet a bábozás, kézzel-lábbal mutogatás. Telefonon mutatom a címet, erre elkezdenek vietnámiul diskurálni, majd bepötyögik, hogy mi a 17. kerületben vagyunk, a hotel pedig, amit keresünk, az meg a 7. kerület. Oh... de milyen messze van a 7. kerület? - kérdezem. Megint pötyög valamit a telefonon, de ugyanazt tolja az arcomba. Értem, hogy hetedik kerület, de hova kellene menni?! Ekkor kilép egy idősebb bácsi, és tört angolsággal próbál segíteni, de nem megy. Rápirít a lányokra, hogy keressék meg a címet, amit mutatok. Megteszik és odafordítják a térképet, mi meg majdnem rosszul leszünk! Konkrétan a város másik felén van, a Saigon folyón túl.

Nagyon nem jó helyen vagyunk!

Tanakodunk, hogy mi legyen. Tanácstalanok vagyunk, nem akarunk még egy lehúzós taxiba ülni... Lövésünk sincs, hogy akkor most mi legyen, és kb. 20 dollár van nálunk. Hol találunk most automatát? Hogy jutunk el az istenverte város másik felére tisztességesen (mert kocsival is legalább fél óra az út)? Tömegközlekedés errefelé meg nuku... Pörög az agyunk rendesen, amikor az idős bácsi mondja, hogy van egy “Grab” nevű alkalmazás, az olyan mint az Uber. Ez mind szép és jó, de nincs mobil netünk.

Tudna nekünk hívni egyet?

Oh... hát persze! - mondja az úr, és már osztja is a parancsot a fiatal lányoknak. Időközben még egy nő kijött hátulról, hogy nézze a két szerencsétlenkedő európait, azaz minket. Próbálok mosolyogni, de inkább kétségbeesett vagyok. Na, de már meg is van a fuvar. 30 perc, mutatja a sofőr nevét és a kocsi rendszámát. Ez a fél óra fuvar lesz 148 ezer Dong, azaz kb. 1900 Forint. Megérkezik a sofőr, bácsi eligazítja, ő illedelmesen szót fogad. Mi pedig már megkönnyebbülten pattanunk is be a hátsó ülésre, leírhatatlan hálát rebegve az egész “Lottózós” családnak. Nagy mosollyal integetnek nekünk, miközben elindul a kocsink. Janival örülünk, mint majom a farkának, hogy kikecmeregtünk ebből a helyzetből, és nem győzünk csodálkozni, hogy ezek az emberek milyen segítőkészek és kedvesek voltak. Utána azon lamentálunk, hogy na tessék, újabb bizonyíték, hogy a taxis fószer mennyire lehúzott minket, mert ez az utazás háromszor olyan hosszú, de csak 5 dollár az ő 20 dollárjához képest. Rögtön elszáll minden lelkiismeret-furdalásom, hogy csak 10 dollárt adtunk neki. Időközben átszeljük a várost a dugóban, és lassan, de biztosan közeledünk a cél felé. Biztos ami biztos, nem lehet elég óvatos az ember, én követem a kocsi útját a telefonom térképén, hogy jó irányba megyünk-e. Az ablakból autószalonok tűnnek fel, tipikus külvárosi vagy elővárosi látkép. Erre azt mondja Jani:

Te László, ez itt meg olyan, mint Budaörs!

És teljesen igaza van. Mintha csak mennénk ki Budaörsre az M7-es bevezetőn. Innentől fogva már csak Budaörsként emlegetjük a helyet! és jókat kacagunk 😂 Hiába, kezd alábbhagyni a stressz. Időközben begördülünk a hotel elé. Helyes, most már tényleg jó helyen vagyunk, ez a hotel volt a foglalás képein. Mivel nincs Vietnámi Dong nálunk, leboltoljuk a sofőr sráccal, hogy inkább adunk 6 dollárt az 5 helyett, és így mindenki örülhet. Meghajol, megköszöni, mi is így teszünk, és már rántjuk is fel a hotel bejárati ajtaját.

A megváltás kapuja

A recepciós hölgy már nagy mosollyal üdvözöl minket, mondja is a nevem (legalábbis próbálkozik vele). Ráérünk reggel kijelentkezéskor fizetni, ne aggódjunk semmi miatt - mondja, és már nyomja is a kezünkbe a kulcsot. Elmondja mi a dörgés, mikor van a reggeli, mit hol találunk, és természetesen érezzük jól magunkat! Hát ezzel nem lesz gond - gondoljuk. Felbaktatunk a szobánkba, nyílik az ajtó és egy gyönyörű szoba tárul a szemünk elé! 30 négyzetméter, benne kis konyha, tágas fürdő, kényelmes ágy, légkondi... minden ami kell! Mondjuk kilátás csak egy sikátorra van, de ez egyáltalán nem zavar. Míg elkészülünk a vacsorához, utánaolvastam, hogy ez egy feltörekvő, most épülő környék. És tényleg! Teljesen más, mint a folyón túl lévő városrész. Ez itt csendes, családias, nyugalmas. Tetszik! Csak ne ilyen körülmények között jutottunk volna ide!

Irány vacsorázni, mert farkaséhesek vagyunk! De előtte vegyünk ki pénzt az automatából! Mint minden országban, itt is a jól bevált módszert alkalmazzuk. Nálunk van a Revolut kártyánk, amire teszünk fel elegendő pénzt, és levesszük róla a kellő összeget helyi valutában, mivel egy bizonyos összegig több, mint 140 országban ingyenes, vagy nagyon kedvező a készpénzfelvétel. Ahol lehet, ott pedig igyekszünk kártyával fizetni. Ki is nézzük az ATM-eket a környéken. Megérkezünk az elsőhöz. Kártya be, PIN bepötyög, összeg beüt... tranzakció nem végrehajtható. Mi? Próbáljuk még egyszer! Meg még egyszer! Na még utoljára! SEMMI! Nem gond, mondom Janinak, menjünk egy másikhoz. Átcaplatunk az épületegyüttes másik oldalára. Kártya be, PIN rendben, összeg beüt, de a pénz az nem jön... Pedig van rajta elég. “Tranzakció nem végrehajtható!” - áll a kijelzőn. Nincs nálunk másik kártya, mert hol máshol lenne, ha nem a szállodában a táskámban? Akkor irány vissza!

Ez nem a mi napunk János!

Mondom kimerülten, kedvtelenül a mellettem kullogó Janinak. Közben belebotlunk egy étterembe, amit korábban kinéztünk magunknak a neten. Betérünk, megkérdezzük lehet-e kártyával fizetni. Bólogat a leányzó. Na jól van! Helyet is foglalunk. Nézegetjük a menüt, hogy mit is együnk (ma még csak reggeli, a kis csokis croissant és egy kis nasi volt az étkünk). Erre odalép a pincérlány, hogy:

Ma már nincs ételkiszolgálás.

Te most szórakozol velünk? - gondolom magamban, de mosolyt erőltetek az arcomra (nem túl őszinte). Megköszönjük a lehetőséget és indulunk.

Akkor irány a hotel! Kettéválunk Janival. Ő körülnéz a környéken, hogy van-e valami hely, ahol ehetünk, és lehet kártyával fizetni, én pedig addig elhozom a másik, bankbetétes (debit) kártyám a szobából. Miközben erről haditanácskozunk, kedélyesen integetnek és invitálnak minket a masszázs szalonba a lányok! “Kösz, nem” - mondom mosolyogva, de belül arra gondolok, hogy a fenének van kedve masszázshoz. Könyörgöm, a Maslow-piramis alján fetrengek... ENNEM KELL!

Na, tartalék bankkártya a zsebemben, közben Jani talált egy szimpatikus éttermet. MR. Kiss. Már a neve is jó. Tömve van, tehát nem lehet rossz. Bekukkantunk, hogy van-e hely számunkra. Kislány mondja, hogy ha szeretnénk enni, akkor csinálnak nekünk helyet, várjunk 5 percet! “Édesem, ha kaját adsz és nem romlott, akkor én féllábon is kiállom azt az 5 percet neked” - gondolom magamban.

Leülünk, választunk. Nagyon jónak ígérkezik. Csirke bundában, édes-csípős szószban. Kapunk a szószból külön kóstolót, hogy bírjuk-e az erejét. Én túléltem Indiát, akkor ezt is kezelni tudom 😇 Már a szósz is isteni, jöhet a csirke! Pár perc és már az asztalunkon is van. Kaptunk hozzá még savanyított retket és valami káposztasaláta féleséget. Minden ISTENI! Mind a 10 ujjunkat megnyaljuk utána. Ehhez legurítunk egy-egy pohár sört is! 

Ezzel meg is mentettünk ezt a szar napot!

Összegezzük érzéseinket Janival a tisztára nyalt tányér felett. Most már minden rendben lesz! Hiába, férfi csak akkor boldog és gondtalan, ha étel van a gyomrában 😃

Fizetünk és örömittasan távozunk. Utunkat az automata felé vesszük, tegyünk egy próbát a másik kártyával! Ez sem jön össze! Mi legyen most? - tanakodunk.

Tudod mit? Legyen ez a holnapi László és János problémája!

Mondom Janinak, jelezve, hogy én ma már nem vagyok képes több problémát megoldani. Menjünk aludni, és holnap kipihenten megoldjuk a ránk váró feladatokat! Így is lett. Frissítő zuhany után bevetem magam az ágyba. Már nincs erőm írni, ezért “csak” egy videót dobok össze a blogra. Nem sok, de nem is semmi. Egy ilyen nap után ennyi is csoda tőlem! Hajnali fél 2 van, reggel 6 óta talpon vagyok. Jó éjszakát!

Másnap városnézés Ho Chi Minh cityben. Persze ehhez kell még pénz. Valahogy csak megoldjuk nem? A folytatásban kiderül. Nem lehet még ennél is több balszerencsénk!